III.Sikertörténet, Hogyan tanulja meg gyermekünk a nyelvet külföldön????

Kaptam néhány levelet egy korábbi bejegyzésem kapcsán ( Sikertörténet, Franciaország). 

Többen megosztottátok velem a gyermekeitek nyelvtanulását egy külföldi országban. Kértétek, hogy irjam meg, hogy más szülök ne kövessék el azt a hibát, amit Ti.

Nagyon megható , hogy mi magyarok ennyire odafigyelünk embertársainkra és segiteni akarunk egymásnak. 

                                  

Sajnos, sokaktól hallom, hogy ilyen meg olyan az a magyar aki külföldön dolgozik vagy él.......Nem segit munkát, lakást találni, nem ad infót semmiröl sem!!!!

Hát???? Èrdekes, mert most meg többen megmozdultak, hogy tanácsokkal lássák el azon honfitársaikat, akik gyerköcei  még elötte vannak egy külföldi nyelvtanulásnak.

Egy magyar hölgy története, aki egy német férfi felesége lett 9 éve. Kisfiuk, idén szeptemberbe fog iskolába menni. Az iskolai felvételi vizsga a napokban zajlott, s az egész családot letaglózta az eredmény. 

Gyermekük nem tud helyesen németül. S emiatt, vagy 1 évet plusszban oviban kell maradnia, vagy csak speciális iskolába járhat. Ugyanis, nem elfogadott, hogy német állampolgár nem tud helyesen beszélni.

Egyik vizsgálatot a másik követte, mert a szülök nem akarták elfogadni az eredményt. Kiderült, hogy a feleség annyira meg akart felelni, hogy egyetlen szót sem beszélt a gyermekével magyarul, hanem a párjától megtanult tájszólással beszélt a gyermekéhez. Tudta Ö magáról, hogy nem tud helyesen ragozni,hogy nem helyesek a mondat felépítései, de nem gondolt arra, hogy mennyit árthat ezzel a gyermekének.

Sajnos, nagy út elött állnak, mert szinte újra kell a gyermeknek a nyelvet tanulnia, mire a berögzött dolgokat fel tudja majd váltani a helyes beszéd. Egy specialista, arra kérte anyukát, hogy a jövöben Ö csak a saját anyanyelvén beszéljen a gyermekkel - ( mert magyar ugyan anyuka, de a kisfia a köszönésen kivül semmit nem beszél magyarul)- , az apa és a nagyszülök pedig törekedjenek a helyes beszédre a gyermek társaságában.

Az eredményröl egy év múlva tudunk beszámolni.         

“Egy gyermek élete olyan, mint egy papírlap, melyen minden arra járó nyomot hagy.” (kínai közmondás)

Egy másik levéliróm, hasonló esetröl számolt be. Kivéve, hogy náluk mindkét szülö magyar anyanyelvü.Valamennyit tudtak angolul, de a gyermekeik nem, amikor Angliába költöztek. Annyira akarták, hogy minél könnyebben beilleszkedjenek a gyerekek és boldoguljanak, hogy naponta tanulták a nyelvet. Igen ám, de nem helyesen. S annyira "tolták" volna a gyermekeik ismeretét, hogy naponta az oviban, a boltban mondták a gyermekeiknek, hogy "mond csak.....tudod te, ezt már tanultok.....otthon olyan ügyesen mondtad, itt miért nem?" Ezzel egyfajta gátlást épitve a gyerköcökbe. Egyik nap elkezdödött a dráma. Egyik gyermek jobban sirt, mint a másik, mert nem akartak oviba menni. 

Beköltözött a családba a tanácstalanság, a kétségbeesés. Fogalma nem volt a szülöknek, hogy mit kellene tegyenek.

                                                                                             

Szakemberek segitségét kérték, akik igen nagy szeretettel és segitöszándékkal fordultak feléjük.

Azt javasolták, hogy ne nyaggassák a gyermekeket, s mivel Ök ugyan megértetik magukat, de nem helyes a nyelvismeretük, ne akarják ök tanitani a gyermekeiket. Természetes, hogy akarnak segiteni a gyerekeknek, erre tökéletes, ha adott nyelven a tévécsatornát nézik, szinházba, moziba, gyermekközösségbe viszik a gyermekeiket. Nekik a nyelvtanulásban csak annyi szerepük legyen, hogy amikor a gyemekek  megkérdezik 

valamire, hogy mit jelent, azt mondják meg  nekik. S ne azzal fogadják a gyermekeket, hogy mit tanultatok ma, hanem hagyják, hogy Ök meséljenek. 

Megfogadták a tanácsot, s az ovira hagyták a nyelvtanitást. Megszünt a hiszti, a sirás.

Ma már iskolába járnak a gyermekek, igen jól teljesitenek. Olyan eredményt produkálnak, amivel a saját hazájukban is igen elégedettek és büszkék   lennének a szülök.

Barátnök is meséltek a nehézségekröl. Két család 1 ill 2 gyermekkel költözött Ausztriába, közel 3 éve.

Minden követ megmozgattak, hogy magyar családokkal legyenek kapcsolatba, magyar játszótársaik is legyenek a gyermekeiknek és magyar szokásokat is megtanuljanak a gyerekek. Megszerveztek mindent, ha pl ösz volt, akkor "öszi foglalkozásokat" tartottak a gyerekeknek, ha karácsony közeledett sütöttek magyar kekszeket,  naponta "kis nyelvi kurzusokat" versenyeket bonyolítottak le és sorolhatnám...... Közben közösségbe jártak a gyerekek, ahol az osztrák szokásokat ismerhették meg.( Csak hab a tortán, hogy volt olyan anyuka, aki naponta oda-vissza 80-120km-ert is hajlandó volt utazni gyermekével, hogy a "magyar oktatásból" ki ne maradjanak.)

Ment ez nagyjából 1-1,5 évig, amikor hol az egyik , hol  a másik gyerek  fejezte ki nemtetszését az állandó kötött programok iránt. Lelkes anyukák persze nem értették, hogy mi a probléma. Volt gyermek aki belebetegedett az állandó oktatásba. ( Orvosi vizsgálaton derült ki, hogy semmi betegsége nincs a kicsinek, túl van hajszolva, s ami a legszörnyübb, hogy a stressz "nyomta rá a bélyegét".)

Gyorsan kellett cselekednie a szülöknek. Felszámolták a napi "magyar oktatást", s hagyták a gyermekeiket gyermeknek lenni. A magyar találkozók leszükültek heti egy alkalomra, amit idövel egyre jobban élveztek a gyerekek. Természetesen mind magyar mind osztrák szakember segitségét is kérték a szülök. Egybehangzó vélemény volt, hogy igen, kell ápolni a magyar szokásokat, hagyományokat, de nem szabad túlterhelni a gyerekeket. S ha osztrák földön él, akkor az osztrák tudásáról kell számot adnia, vagyis azt kell erösiteni.

Alkalmanként, egy-egy ünnep, esemény kapcsán, természetesen be kell csempészni a hazája szokásait, hagyományait. Pl. húsvétkor el szabad s talán kell is mondani, hogy Magyarországon hogyan ünneplik ezt az ünnepet, hogy ott locsolkodnak a fiúk,s a kislányok ezért piros tojást adnak a fiúknak, stb. Szabad nekik elmondani egy-egy locsolóverset is, de nem kell töle elvárni, hogy azt meg is tanulja. S pláne nem szabad számonkérni.

                                   




“Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. A tanterv nagyon fontos, új ismeretanyag, de a melegség életfeltétel a sarjadó növény és a gyermeki lélek számára.”
(Carl Gustav Jung)

Ha meg nagyobb gyermekkel indultunk külföldre, Ö már emlékszik is ezekre a szokásokra. Velük elegendö beszélgetni erröl. Amennyiben hazautazik a család az ünnepre, akkor gyakorolni is tudja a gyermek azt a szokást.

Viszont, ha nem átmenetileg van a család külföldön, akkor célszerü egy-egy ünnepet úgy megszervezni, hogy mindkét szokás jelen legyen az ünnnepen. ( Amennyiben a családnak erre igénye van!) De, mindenképpen az adott ország szokásait kell elötérben tartani, hiszen ott akarjuk, hogy integrálódjon gyermekünk. S ha megtagadjuk egy ország ünnepeit, szokásait, akkor valószinüleg nem érezzük ott jól magunkat. Ha ezt sugalljuk gyermekünknek, akkor szegényke soha nem fog tudni beilleszkedni, soha nem fogja jólérezni magát.


“Az egyik legértékesebb ajándék, amit anya a gyermekének adhat, a jó példa.” 

Amennyiben, valóban nem érezzük jól magunkat egy adott országban, akkor tisztességesebb mind magunkkal szemben, mind a gyermekünkkel szemben ezt bevallani, s hazamenni kishazánkba.
 Jól tudjuk, hogy a szülöt " másolják" a gyerekek, különösen a kisebbeknek nincs még kialakult véleményük, tapasztalatuk. Ha, a kicsik azt érzik a szülök valamelyikén, hogy bizonytalan, aggódik, szenved, ezt villámgyorsan lemásolják, s ök is úgy fognak viselkedni. 




Egyik kedvencem jutott most eszembe:

“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,

fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.

Példálózás helyett példát mutatnék.

Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.

Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.

Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.

Kirándulnék, sárkányt eregetnék,

Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.

A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.

Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.

Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.

Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről

és többet a szeretet hatalmáról.”

(Diane Loomans)

Nektek van ezzel kapcsolatban tapasztalatotok? Esetleg véleményetek? 

Vagy pont ebbe a cipöben jártok? Irjátok meg nekünk!