Gondoltam megirom Nektek, hogy megérkeztek "Höseink" családostól új otthonukba!
A szülök tele izgalommal, reménnyel, de mosolyogba üdvözöltek. A gyerekek odabújnak szüleikhez.....Hiszen itt minden idegen nekik.
A gyerekek gyorsan feltalálták magukat a számukra ismeretlen játékok között. A szülök, annyira meg voltak hatódva, hogy a könnyeikkel küszködtek. Elképzelni sem mertek ilyen fogadtatást, mint amiben részük volt.
A feleség "lányos zavarában" azt mondta: " hát itt nem lesz nehéz beilleszkednünk, azt hiszem!"
Magukra hagytam a családot, hogy kicsit ismerkedhessenek az új lakással, ki tudják pakolni személyes dolgaikat. S kipihenhessék magukat itt, új otthonukban, egy idegen országban, elsö munkanapjuk elött.
Ahogyan néztem öket, ismét egy Csernus Imre gondolat jutott eszembe:
"Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!"
S ez a fiatalpár igy él....Pár napja ismerem csak öket, de azt azért látja az ember, ha meg van az a bizonyos harmónia. S igen, náluk jelen van. Náluk nem "èn vagyok" hanem "MI vagyunk" .
Sok sikert kivánok új életükhöz!
Párhét múlva meg fogom majd irni nektek, hogy miként boldogulnak "höseink"!
