Elöször is bocsánat töletek, hogy párnapra "eltüntem".
Ezt nem tudom, nem megosztani veletek, amikor olyan hét áll mögöttem, ami sok-sok tanulságot hozott még nekem is.
Egyik napon, amikor épp egyik hivatalból a másikba igyekeztem,- hogy az ügyfeleim folyamatban lévö hivatalos ügyeit elörébb mozdítsam- egy magyar rendszámú autót pillantottam meg a városi forgatag közepében.
Látszott a soförön, hogy keres valamit..... Gondoltam segítségére sietek honfitársaimnak itt az "idegenben"!
Kikerülve a csúcsforgalomból elmondta a pár, hogy munka ügyben jöttek a "sógorokhoz". De, az is pillanatok alatt kiderült, hogy semmi elöre leegyeztetett munkahely, semmi ismerettség, s még csak a német nyelvet sem tudják.
Ekkor olyan döbbenet ülhetett ki orcámra......Hogy a pár nöi tagja megkérdezte: " Most bolondnak nézel bennünket, ugye?"
Friss ismeretségünk nem jogosított fel arra, hogy ítélkezzem, de rettentöen megdöbbentem, ugyanakkor csodáltam is öket a bátorságukért ( amit abban a pillanatban inkább vakmeröségnek gondoltam)
Próbáltam megérteni, megfejteni a lépésük okait, de nem kellett törjem magam, mert zavarbaejtö részletezésbe kezdtek életük helyzetelemzését illetöen is.
Elmondták, hogy egy 3 éves és egy 11 hónapos gyermekük van, akiket most a nagyszülökre hagytak.
Egyiküknek sincs állása ( mert olyan vidéken élnek, ahol csak alkalmi munkák vannak), a szüleik nyugdijasok, igy ök sem tudnak segiteni nekik. Több hazai cégnél dolgozott vidéken a férfi, de igen gyakran elmaradt a munka ellenszolgáltatása, a fizetés.
S mivel, szinte naponta közelebb kerülnek az éhezéshez igy gondoltak egy nagyot. A férfi elsö munkabaállásakor kötött egy életbiztositást, amelyet most visszavásároltak. Valamint megkapták az épp aktuális szociális járandóságukat, a szülök pedig a "ha csak egy kicsi hiányzik" hitellel -( mivel ezt a hitelformát gyorsan, a nyugdíjasok is igénybevehetik)- járultak hozzá a " szerencsét próbálunk projekthez".
( Igaz, meglehetösen meleg is volt az nap........de fentieket végighallgatva, s átgondolva, öszintén mondom ( avagy irom)," leföttem, mint a kávé". Egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy kimondjam azt a bizonyos szót, amit most szerintem mindannyian Ti is gondoltok.
De, ök tovább folytatták:
Csak nyerhetnek ezzel a döntésükkel, mivel felmondta a bank a lakáshitel szerzödésüket, a hónap utolsó hetében mindig kölcsön kell kérjenek, hogy enni tudjanak adni a gyermekeiknek. S a szülök is azt mondták, ha még sem sikerülne nekik munkát és szállashelyet találni, akkor majd eladják a szülök a házat ( amennyiért viszik, annyiért), s összeköltöznek a fiatalokkal, az ingatlan árából pedig rendezik a legsürgetöbb számlákat.
De, én még mindig nem értettem, hogy mi van akkor, ha sikerül munkahely, szállás, stb,....de valami miatt, ök nem birják..... Erre ök azt mondták: " Ilyen lehetöség nincs és nem is lehet! 2 gyermekünkért, a szüleinkért akik felneveltek bennünket felelösséggel tartozunk. Mindegy mit, dolgoznunk kell, hogy talpraálljunk mi is, és a szüleinket is tudjuk segiteni.....De, ha a kezdetekben csak azzal, hogy nem élösködünk rajtuk már az is sokat fog jelenteni, hogy a nyugdijból nem kell nekik plusszban 4 éhes szájról gondoskodniuk. Már nem tudjuk tovább elviselni, nem tudunk naponta szembesülni a tehetetlenségünkkel, hogy idös nyugdijas szüleink tartsanak el bennünket életerös fiatalokat. " / Elképesztöen elszántan mondta ezeket a férfi!/
Még mindig azt nem értettem abban a pillanatban, hogy miért nem csak a férj indult el? Erre is igen határozott választ kaptam: " Mi így vagyunk kerek egészek, mi kettek és a két gyermekünk. Valamint én is megakarom oldani a nehézségeket, nem hárithatom csak a férjemre"-mondta a feleség. "Van egy hetünk, hogy munkát és szálláshelyet találjunk. Hétvégén már a gyermekeinkért kell hazamennünk."
Megható és meggyözö volt az elszántságuk. Folyamatosan Csernus Imre gondolatai jártak a fejemben:
Ime az egyik:
Én is szarban éltem sokáig, ezért is mondom azt, hogy nem az a baj, hogy abban élsz, hanem az, ha tudod ezt, de nem változtatsz rajta.
Na kérem, ebben a párban minden elszántság jelen volt a változtatásra!
S a másik:
Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és a változás ezzel jár. Amíg a rút kiskacsából hattyú lesz, addig nagyon sok mindenen átmegy a kiskacsa. Sajnos, ez fájdalommal jár. Amikor azt hiszi, hogy ő soha nem fog repülni, majd elkezdi bontogatni a szárnyát, majd a sok munka következtében kiderül, hogy képes erre, az mind-mind-mind sok energiával és fájdalommal jár. Csak így lehet azonban, másként nem. Ha nem tanul meg repülni, akkor a róka felzabálja.
( Ök nem akarták, hogy a "róka felzabálja" öket!)
Azt is megérdeklödtem, hogy hogyan akarnak hozzáfogni ehhez a nem könnyü " vállalkozáshoz"?
" Hoztunk szótárt, veszünk újságot, bemegyünk éttermekbe, szállodákba hátha ott kell kisegitö. Igy gondoltuk.....addig megyünk, mig nem lesz munkánk"- mondta határozottan a férj.
Egyre szimpatikusabbak lettek, de különösen a nehézséghez való hozzáállásuk fogott meg. Nem gondolkodtam sokáig / amit most sem tudok megmagyarázni, hogy miért...)- felajánlottam a segítségemet.
Vettünk újságot, bejelöltük a szóbajöhetö szállásokat, munkahelyeket. Beindult a telefonálgatás. Egyik pillanatban felcsillant a remény, a másikban szertefoszlott.
Ugyanis, lakást csak akkor tudsz bérelni, ha van munkád is, s ezt le is kell igazolnod a tulajnak ....Viszont a munkahelyek jelentös többsége - igy többszáz kilóméterre a magyar határtól- kéri a lakásbejelentöt is mielött szerzödést kötne. Egy pillalantra úgy éreztem, hogy mókuskerékbe kerültünk, s körbe -körbe futkosunk.......
Azért sikerült másnapra néhány idöpontot leegyeztetni, mind munka, mind pedig szálláslehetöség ügyében. Rettentöen boldog volt a pár, s azt hiszem meg is érdemelték ezt a" picike fényt az alagút végén."
Hogy minél olcsóbban megoldják az éjszakai szállásukat, kimentek az autópálya melletti parkolóba aludni. Egy ilyen parkolóba tusolási lehetöség is van, s hatóságok sem büntetik meg, amiért az autóba alszanak./ ugyanis, több országban,sem az országúton, sem lakott területeken nem szabad az autóba aludni!/ Ettöl az elhatározásuktól eltántoríthatatlanok voltak.
/ Èn pedig elkészitettem részükre az itteni elvárásoknak megfelelö önéletrajzot és ajánlólevelet. Enélkül kisebb az esély a sikeres munkavállalásra./
Másnap délelött, amikor találkoztunk nagy volt az izgalom. Igaz, ezen a napon nem jártunk sikerrel, de nem adták fel.
Azt gondolom ezt a fajta kitartást, akaratot oktatni is lehetne, mert példaértékü.
Még 2-3 napunk volt, amikor csak némi biztatást kaptunk. / De, elszánt höseink annyira bizakodóak voltak, hogy egyetlen percre sem adták fel./ Csütörtökön viszont minden a helyére került. Sikerült egy kis lakást bérelni, számukra is elérhetö áron. A tulajdonosok igen segitökészek voltak. A lakás ugyan, csak konyhabútort tartalmazott, de néhány ismerös segitöszándékának és a fiatalpár hozzáállásának köszönhetöen tegnap estére szépen be lett rendezve a kis lakás.
S képzeljétek munkát is találtunk mindkettöjüknek. A feleség, egy takarítócégnél kezd, napi 6 órában különféle gyárakban takaritanak, délután 14-20 óráig. A férj pedig húsiparban csomagoló állást kapott. S mindezt úgy, hogy mire a feleségnek indulnia kell dolgozni akkorra a férj haza fog érni, vagyis a gyerekek felügyelete is megoldott lett.
Tegnap éjjel nagyon izgatottan és boldogan indultak haza gyermekeikért, hogy a szebb jövö reményében magukkal hozzák öket "új otthonukba".
Nagyon elégedett voltam, s látva a pár arcát nem is bántam meg, hogy segitettem nekik, még akkor sem ha éjjelenként kellett elkészitenem a határidös dolgaimat, s át kell dolgozzam a hétvégét. / de ez a történet most nem róllam szól!/
Nem is tudom mit lehet erre az esetre mondani?" Bátraké a szerencse?" v
agy, " Minden jó, ha a vége jó?"
Azt a felvetést - / amelyet a média is igen gyakran emleget/- miszerint, személyesen könnyebb munkát találni, mint otthonról, alátámasztja ez az eset.
Ti elindulnátok igy?????
Irjátok meg nekünk a véleményeteket a tapasztalatotokat!
